Egy pillanatra elhittem, és beleéltem magam. A közös ébredések, a saját vacok... Mi együtt... Itt... Egy teraszos, panorámás lakásban... Minden reggel Melletted kezdeni a napot... Majd visszarántottam magam a valóságba, és felébredtem ebből a tündérmeséből. Hiszen tudjuk, hogy én hosszú távon nem azt adom Neked, amit valójában szeretnél. Ideig-órákig még tudunk így lenni. Utazgatunk, kirándulunk, felfedezzük magunkat/egymást, meg a világot is. Még sok izgalmas kalandunk lehet együtt, de a végeredmény ugyanaz lesz: sose leszek a Te habos-babos fehér ruhában igent rebegő arád. Sem az, aki megajándékoz egy gyermekkel. Hiszen első perctől kezdve világossá tettem, hogy ez nem én vagyok. Ilyen tervek nincsenek még a legtávolabbi jövőképemben sem. Szeretném mondani, hogy majd Miattad megváltozom, de nem tudom. Képtelen vagyok kifordulni önmagamból. Sokat változtam Melletted, és van pár dolog, amit Te hoztál elő belőlem, de a helyzet az, hogy mégsem sikerült teljesen megszelídítened. Ami nem Rajtad múlik, hiszen Te minden egyes nappal csak többé teszel. Motiválsz, vigasztalsz, felemelsz és közben nagyon szeretsz. Olybá tűnik, hogy az én szerelmem ilyen korlátozott. Számomra az összeköltözés is csak az én városomban elképzelhető, és a párkapcsolatok társadalom által elvárt fejlődésétől (összeköltözés, házasság, majd családalapítás - a szerk.) pedig egyenesen lever a víz. A világom már teljes Veled, Mamunnal, és Helmuttal. Nem tudok ennél tágabb családban gondolkozni. Nem érzékenyülök el egy kisgyerek láttán, de -örömömben- majdnem elsírtam magam, mikor megvetted a portugál repülőjegyeinket.

Ha úgy adódna, hogy már holnap vége lenne a mi „társulásunknak”, csak egyetlen egy dolgot bánnék. Hogy olyan későn engedtem bele magam ebbe. Hogy hosszú hetekig bizalmatlan és kétkedő voltam. Hogy sokáig nem hittem Benned eléggé. Javamra legyen mondva, ezt azért elég jól elfeledtettem azóta. Próbáltam, és mai napig próbálom is kimaxolni a közös időnket. Megalkottuk a kis szabályainkat, a heti meglepetés és az ajándék percek rendszerét. Megtanítottál szeretni, és megmutattad azt is, hogy milyen szeretve lenni.

Szóval a bejegyzés elején említett végeredmény úgy néz ki, elkerülhetetlenül közeleg. Az agyam eddig, de most már a lelkem is tudja, hogy a távkapcsolatunkból együttélés csak akkor lenne lehetséges, ha el tudnád fogadni, hogy a mi esetünkben az lesz a legtöbb, amit vállalni tudok. Bár azt gondolom, hogy, amíg az "én nem megyek oda, Te meg nem jössz ide" kezdetű kijelentés kimondatlanul a fejünk felett lóg, addig az összeköltözés, és a közös ébredések csak a szokásos, ironikus humorunk szintjén marad meg. A valósággal mindennemű egyezése csak a véletlen műve. Mivel tudom, hogy ilyen „merev” szabályaim vannak, így Tőled sem várom el, hogy feladj értem bármit is. Van kompromisszum az életünkben pont elég enélkül is. Nem nyaggatlak a költözéssel, mert Te sem teszed. Így az erre fordítható energiámat inkább a legközelebbi közös élményünk kitalálásra pazarlom. Addig szeretlek, amíg hagyod és ameddig nem akarsz ennél többet másabbat.

Ölellek.
"piroskisszívecske"